Kikezdtek velem egy ruhaboltban

Történt tehát egyszer, hogy a (tán éppen nagykorúvá vált) gyermekemmel betértem egy ruházati szaküzletbe néhány ruhadarab beszerzése érdekében. Ahogy az nyilvános helyeken máskor is lenni szokott, – a cuccok válogatása közben – néhány pillantást vetettem oldalirányba is, ha feltűnt a közelben egy-egy jóvágású fiú vagy férfiember. Csak semmi feltűnés, lehetőleg mindössze egy-két közömbös pillantás. Legalább ennyi jusson. Hosszas keresgélés után valahára sikerült kiválasztani a göncöket, irány a pénztár. A pénztárpultnál sorban állás közben fecsegünk a gyerekkel. Közben meglátom a pénztárost, fiatal, húsz-huszonkét év körüli fiú. Jól néz ki, így néhány méterről. Sorra kerülünk végre, az árukat a pultra rakom. A pénztáros srác közelről még vonzóbbnak tűnik, arcvonásai szabályosak, bőre egy picit kreolos. Kissé borostás álla szögletes, éppen annyira, hogy férfias legyen. Szeme – a fénycsövekből áradó műfényben – feketének látszik. (Bevallom, útálom az ablaktalan boltok fénycső-fényáradatát és/vagy fénycső-félhomályát.) A fiú haja rövid, sötét, kissé hullámos, rendezetlen, majdnem kócos, zselé nélkül. Inge felső (két?) gombja nyitva, néhány szőrszál kunkorodik elő. Alkarja is szőrös. (Gyengém a férfias szőrzet, ha már nekem kevés jutott belőle. Hm, milyen lehet az ing alatt? sűrű bozont, ritkás, vagy csak néhány szőrszál? Megragadok a számomra legszimpatikusabbnál: mellkasa elég erősen szőrös, lefelé a hasa felé elvékonyodó csíkban folytatódik a szőrzet... talán.) Egy pillantással végigmérem a srácot, kedvesen rámosolyogva köszönök („jó estét!”) aztán elkapom arcáról bámész tekintetemet, nehogy már azt higgye, hogy fixírozom. A pulton feléje csúsztatom a ruhákat egy kedves hangsúlyú, udvarias félmondat kíséretében. (Efféle kedvesség nem csak speciálisan ennek a srácnak szól, valami barátságos gesztus szinte minden eladónak és pénztárosnak stb. jár tőlem, mert rühellem, amikor a vevő a saját kényelmi tartozékának tekinti őket és átnéz rajtuk.) Közben megint ránézek a srácra, visszanéz rám, a szemembe. Tekintetétől most már kiver a víz. Elhessentem a nagyon is kellemes gondolatot, hogy tán rám, mint férfira nézett (ó nem, biztos tévedek, nem nekem szól a szembenézés, nem is nézett rám...). Kézbe veszi, megvizslatja az első ruhadarabot, elmosolyodik, ezzel a mosollyal tekintetét megint rám emeli. Muszáj kimondani: nagyon vonzó, jóképű a srác. Belül megremegek az izgalomtól, de tovább kétkedek (Ááá, biztos félreértem, nem is engem vett észre, hanem mögém néz, és különben is, biztosan csak automata egyenmosoly). Ő azonban mosollyal az ajkain rám néz, nem másra. Sőt, már úgy érzem, nem is rám, hanem belém néz, a szememen keresztül, világító fekete szemével. Egymás után megmarkolja a pulton heverő ruhadarabokat, beszkenneli a vonalkódokat. Nem kapkod, mindegyik darab után újra és újra a szemembe néz, gyönyörű ajkain mosoly játszik. (Nem értem és továbbra is alig akarom hinni. Nem vagyok én vonzó, hogyan volna lehetséges, hogy ez a fiú mégis...?) Éget a pillantása, a mosolyból pedig egyszer csak a fogai is kivillannak. Gyönyörű, fehér fogsor. Próbálom a tekintetemet elvonszolni róla és a pultra vagy valahová a háttérbe szegezni... nemigen sikerül. Arcáról, borostájáról, szájáról, mellszőreiről alig bírom el-elkapni a pillantásomat. Feladom a küzdelmet, bámulom a fiút. Mindent, ami látszik belőle. Egy másodpercre hátrébb lép, a pult takarásából a slicc is láthatóvá válik. Micsoda domborúság, óóó... Gyerekem mellettem, de kissé hátrébb áll, arcomat nem láthatja. Nyújtom a bankkártyát. A fiú – minden feltűnést kerülve, de mégis – úgy veszi el, hogy néhány ujjunk összeér. Édes, varázslatos, forró érintés, összerezzenek. Rettenetesen közhelyes, de erre a szituációra sajnos semmi nem illik jobban: mintha áramütés ért volna az ujjaimon. (Jajj, milyen lenne, ha az arcomat érné az érintés...? Hű, mi is a PIN-kódom?) A bankkártyát úgy adja vissza, hogy tenyerén nyújtja, muszáj legyen a kezünknek megint érintkezni. Kezére és a szemébe pillantok. Nyitott tenyere fölfelé néz, rajta a kártya. Nyilván csak úgy tudom elvenni, hogy a kártyára – és ezzel egyúttal a tenyerére – rásimítok a tenyeremmel, hüvelykujjammal pedig alulról is végigsimítom ujjait, hiszen különben leesne a kártya a pultra. Gyönyörű pillanat, forrón erotikus érintés. (...Ha az arcomat cirógatná, óó...) De a pillanat – sajnos – nem tart soká. A ruhákat szatyorba teszi, átadja – kezünk „váratlanul” még egyszer, utoljára összeér. Ez már szinte fájdalmas. Egy búcsúzó szemvillantásban összeakad a tekintetünk. Lassan lesütöm a szemem, megfordulok és elindulok a bolt kijárata felé. A szatyrot átpasszolom a mellettem lépdelő gyerekemnek. Laza természetességgel, közömbös arckifejezéssel sétálok, bízom benne, hogy a kavargó érzésekből semmi nem látszik. Néhány lépés után gyermekem kíváncsian néz rám, s diszkréten, halkan, gyanútlan érdeklődéssel megszólal: – Apa, te ismered ezt a pénztárost? – az igazsághoz tartozik, hogy munkám miatt sok embert ismerek, tehát nem ritkaság, hogy a család számára idegenek rámköszönnek, rámmosolyognak, szinte bárhol. Családom ezzel elég régen megtanult együttélni. – Most láttam először. Miért? – válaszolom őszintén. – Úgy nézett rád, mint ha ismerne és kedvelne téged. – Tényleg? Nem vettem észre. – fejemet hátrafordítom, még egy (utolsó utáni) pillantást vetek a pénztár felé, mint ha most akarnám először megnézni az arcot, pedig valójában egy kétségbeesett búcsúpillantás. A pénztáros fiú visszanéz utánam, talán várakozó tekintettel. – Nem. Nem emlékszem rá, hogy valaha láttam volna. – bólintok magabiztosan.

---

gay történet meleg biszex buzi twinkjob